Elviszem fagyizni, mert fogalmam sem volt, mit várjak tőle, most, hogy két lábon jár a földön négy helyett. Eddig sem volt egészen stabil a személyisége, hát még most. Két gombóc csokit kér. Jó választás: gond nélkül nyomon tudtam követni az olvadó fagylalt útját az ujjain és pufók, szeplős arcán. A gombócok színe hasonlít nagy, barna szemeihez, amelyek ragyogtak a cukorsokktól.

- Gyere, haza kell mennünk - mondom, mire engedelmesen leugrik a székről és elém tartja arcát, hogy megtöröljem egy nedves kendővel.

A séták továbbra sem egyszerűek. Már nem faleveleket és nála kisebb kutyákat kerget, hanem hirdetéseket, kósza ételillatokat, ötleteket, apró benyomásokat. Úgy érzem, számára az élet egy impresszionista festmény, és sosem fogy ki a festékből, sem a vászonból. Ha épp esik az eső, vagy csak túl fáradt vagyok, hogy elvigyem, leül a tévé elé, néha bekapcsolom neki a konzolt is. Meglepően ügyes a videojátékokban, és csakhamar megtalálja a saját műfaját, a túlexponált, pixeles retro lövöldéket.

Ha leülök dolgozni, lefekszik a kanapéra és alszik, rongyosra rágott játékát szorosan magához ölelve. Elégedetten szuszog, fogalma sincs adókról, háborúkról, járványokról. Minden, ami számít, ott van a kanapén, ott ül a dolgozószobában a gép előtt, ott vár rá a tányérján. Soha nem lenne szívem rávenni, hogy munkát találjon, tanuljon, emberként éljen. Sosem kérte, hogy ember legyen. Egyikünk sem kérte.